A “Na, de ki az a Szilvia” című színdarabban a főszereplő sokezer euróért vásárol egy festményt. Vagyis inkább egy nemfestményt, hiszen a kép csupán egy üres vászon, nem több. Amikor a hír hallatán a barátja létező összes szemöldöke felszalad értetlenkedés címszó alatt, a főszereplő csak annyit mond: “Te tényleg nem látod a fénypászmákat???”
https://www.youtube.com/watch?v=9aGRHOpMRUg
A festészet szubjektív: egy kép vagy tetszik, vagy nem. Ami több embernek tetszik, arra hajlamosak azt mondani, hogy “jó”, ami kevesebbnek, az pedig bekerül a “gyatra” kategóriába.
A “Fehér alapon fekete csík” típusú festmények például nagy népszerűségnek örvendenek, sok múzeum szerint megérnek egy kiállítást is. A nem műértő közönség viszont hajlamos megvető horkantás kíséretében hangoztatni, hogy ilyet bizony ők is bármikor festenek. Ám ha tényleg ennyi lenne a siker titka, akkor a világban hemzsegnének azok a művészek, akik annak köszönhetik hírnevüket, hogy képesek voltak akkurátusan elhelyezni egy pacát a feketére pingált vászon bal alsó csücskébe.
Tekintettel arra, hogy ilyesfajta hemzsegés állapota egyelőre nem áll fenn, megállapíthatjuk, hogy a művészet esszenciája jóval több némi kétbalkezes pacsmagolásnál.
Érdekesség, hogy vannak olyan képek, amelyek bár mára kiérdemelték a piedesztál aranytrónusát, anno negatív visszhangot kaptak.
Amikor például Manet megfestette az Olympiát, a kritikusok ízekre szedték. Sőt, szegény Picassót sem kímélték, miután elkészült az Avignoni kisasszonyokkal. Egész konkrétan az egyik kritikus úgy nyilatkozott, hogy a képen egy “gipsztunikába bugyolált csontvázat” láthatunk.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy az A4-es papírra firkantott elefántunk (szigorúan hátulról ábrázolva) néhány évtized múlva kisebb vagyonért fog elkelni egy árverésen. Sokkal inkább azt, hogy néhány alkotás olyan, akár egy tüllruhába öltözött békaember egy Michelin csillagos étteremben: nem passzol a képbe. Legalábbis, ami az adott kor festészettel kapcsolatos elvárásait illeti.
“Rossz képnek” tehát azt nevezhetjük - habár ez örök vita tárgya - ami szembemegy a normákkal és az izmusokkal. Hiszen, ami új, az eleinte gyakran furcsa, visszatetsző és szokatlan. Azon persze érdemes elgondolkodni, hogy újítások nélkül a művészet ma is egyet jelentene barlangfalra rajzolt kardfogú tigrisekkel és kihunyni készülő tűzrakásokkal.
Jöjjön most 4 művész, akik azért lettek híresek, mert szakítottak a megszokottal és felrázták a festmények tavának állóvizét.
-
Francis Picabia
A festők gyakran rákapnak egy-egy irányzatra, és, afféle izmusfüggőként, kizárólag azt utánozzák. Nos, Picabia kis hamis volt. Å lázadt. Fogott egy képzeletbeli shakert, amelyben alaposan összerázott egy csipetnyi impresszionizmust, egy korty szürrealizmust és egy löket dadaizmust. Az eredmény pedig egy különleges koktél festménysorozat lett, amely a “Szörnyek” nevet kapta.
http://art-now-and-then.blogspot.com/2015/06/francis-picabia.html
A Szörnyek sorozat alapján a szemlélő könnyedén azt gondolhatja, hogy Picabia azt se tudta, mi fán terem egy takaros ecsetvonás vagy ízléses színválasztás. Pedig valaha tudta, tényleg, íme a bizonyíték.
Ilyen egy rendes, jólfésült tájkép
http://art-now-and-then.blogspot.com/2015/06/francis-picabia.html
Az új típusú képei viszont inkább a bizarr kategóriába tartoznak, ha pedig az ember hosszasan elmélyed bennük, hallucinogén vonásokat is felfedezhet rajtuk. A színek csak úgy rikítanak, az ecsetkezelés pedig ecsetlen, pardon, esetlen.
https://www.artsy.net/article/artsy-editorial-bad-art-good
Nem kérdés, hogy ez a kép eltér a megszokottól, de nézzük csak meg tüzetesebben, és rájövünk, hogy valójában zseniális. Ott vannak például a körmök: mintha Picabia belelátott volna a mai minden-köröm-más-színű trendbe. Vagy a zongorafoszlány a férfi homlokán. Netán a fűrészre emlékeztető női kar. Ugye, hogy érdemes elveszni a részletekben?
Az I-II. világháború alatt Picabia egyébként moziplakát stílusú női aktokat is festett. Mármint vászonra, nem a nők testét pingálta. A képek annyira ízléstelenek lettek, hogy a műkedvelők fejvesztve menekültek előlük. Végül a fasiszták által megszállt észak-afrikai bordélyházak falára kerültek, ahol a hús-vér nők szolgáltatásainak kétdimenziós kiegészítőivé váltak.
https://www.christies.com/lotfinder/Lot/francis-picabia-1878-1953-hera-5532312-details.aspx
A pompás pucér popó előtt/mellett/mögött/alatt női tekintetekkel kokettálhatunk, hát kell ennél több egy bordélyházba?!
Picabia egyébként a később “bad art” vagyis “rossz művészet” néven elhíresült stílus előfutára lett. Csapnivaló művésznek titulálták mindazokat, akik bár tehetségesek voltak, tudatosan áthágták a jóízlés szabályait és furcsa dolgokat vetettek vászonra. Bostonban még múzeumot is alapítottak e képek tiszteletére: itt kizárólag olyan alkotásokat akasztottak a falra, amelyek jó technikával készültek, ám a végeredmény mégiscsak művészetileg megkérdőjelezhető lett.
2. René Magritte
Játsszunk egy kicsit Arisztotelészt és premisszázzunk.
Első premissza: René Magritte belga, mint a csokoládé.
Második premissza: A belga csokoládét sokan szeretik.
Konklúzió: René Magritte-ot sokan szeretik.
Így van, sokan szeretik. Habár tény, hogy volt neki egy úgynevezett périod vache-a. A ‘périodvás’ - mert így mondják, raccsolós r-rel - nem egy alattomos betegség, sokkal inkább egy művész őrült korszaka, amikor a megszokott sémákat lecseréli kísérletező kedvre. Magritte persze nem véletlenül váltott stílust: nemcsak azért intett búcsút a Renoir inspirálta napfényes impresszionizmus utánzásának, mert Németország okkupálta a hazáját, hanem azért is, mert a házassága válságba jutott.
A depresszió hajmeresztő témaválasztásokat jelentett. Például festett keménykalapos férfiakat, akik repülnek. Vagy egyszemöldökű fickót, aki szemmel és szakállal is tud pipázni. Mondjuk, a zöldülő kezét és a benne lévő órát elnézve lehet, hogy azt várja, mikor változik már át teljes egészében ufóvá.
https://www.artsy.net/article/artsy-editorial-bad-art-good
Minden antiművészeti megmozdulása ellenére Magritte-nak több önálló kiállítása is volt, az egyik, ami számunkra érdekes, Párizsban. A képeket a szürrealizmus fricskájának szánta, de a műértő közönség és a vásárlók valahogy nem értették az üzenetet, így a tárlat totális katasztrófa lett.
https://www.artsy.net/article/artsy-editorial-bad-art-good
Valószínűleg az lehetett a gond, hogy a korabeli közönség nem ismerte fel Magritte zsenialitását. Fenti képén, amelyen Michelangelo és Leonardo fejét láthatjuk a Tini Nindzsa Teknőcökből, például egyszerre jeleníti meg a klasszikusokat és a jövőt. Jó, a kép nem aTini Nindzsa Teknőcöket ábrázolja, de a maszkos almák is épp elég viccesek. Lehet, hogy arra gondolt, Ádám és Éva látását elhomályosította valami, amely miatt nem látták elég tisztán, mi történik, ha esznek az almából?
Na, az ilyen gondolatmenetek miatt mondta Arany János annak idején, hogy “gondolta a fene”, amikor fültanúja volt, amint a róla szóló kurzuson a versét elemezték.
3. Neil Jenney
Neil Jenney egy amerikai festő. Ma is él, épp a 73. életévét tapossa. Munkásságának rákfenéjét az a tény adja, hogy 1968-as németországi útján rádöbbent, hogy a fotórealista műfaj mindent megfertőzött. Az irányzatot poshadtnak és unalmasnak tartotta. Azzal vádolta a képviselőit, hogy ötlettelen témákat próbálnak szép ecsetkezeléssel érdekessé tenni. Szerinte viszont sokkal több értelme van annak, ha valakinek van egy korszakalkotó ideája, amit rosszul fest meg.
Olyannyira hitt ebben az elméletben, hogy ő maga is ennek szellemében ragadott ecsetet.
https://www.artsy.net/article/artsy-editorial-bad-art-good
A fenti kép témája kétségkívül mindig aktuális, viszont nem lehet azt állítani, hogy a kidolgozás felhőkarcolókat megszégyenítő művészi magasságokba repít bennünket. A háttér például olyan, mint egy nagy kupac félig meghámozott kígyóuborka.
Jenney képeit az utókor is “rossz műalkotásnak” minősítette, de vajon valóban rosszak voltak? Nem lehet, hogy csupán arról van szó, hogy a művész szándékosan sutba dobta a normákat és fellázadt a szabályok ellen? Figyelembe véve, hogy Neil Jenney hírnevet szerzett magának, talán nem is olyan fontos, hogy mi az igazság.
http://www.artnet.com/artists/neil-jenney/sawn-and-saw-7O4GBDgrW8qfznD9l6PG6Q2
4. Jim Shaw
Jim Shaw nem azért izgalmas, amitt festett. Å ugyanis nem festett. Viszont megszállottan gyűjtött képeket. Second hand üzletek és bolhapiacok kínálatából szemezgetett, mígnem annyi képe lett, hogy úgy döntött, kiállítja őket.
https://www.artsy.net/article/artsy-editorial-bad-art-good
A tárlat palettáját a kritikusok a “csodásan elfuseráltnak” titulálták. Persze lehet, hogy a művészvilágban a csodásan elfuserált olyan, mint amikor egy lánynak érdekes arca van, de az kétségkívül tény, hogy Shaw mesteri ügyességgel válogatta össze azokat a festményeket, amelyek első ránézésre nem tűnnek annyira kiemelkedőnek. Ám ha alaposabban is szemügyre vesszük őket, van bennük valami rejtélyes vonzerő, ami miatt fogva tartják a tekintetünket.
https://www.artsy.net/article/artsy-editorial-bad-art-good
hmmm, igen, minden szubjektív, de vannak normák, amik azért időszakonként változnak (kétszáz éve még kiröhögték volna Warholt, manapság már szinte unalmasnak is hat) - manapság abban egyeznek a filozófusok, hogy egy műalkotás attól lesz az, hogy olyan helyen legyen kiállítva, olyan alkotó készítse és legyen mögötte "intenció" (vagyis akarattal alkotásnak szánja),
A szörnyűségesnek kikiáltott képek rávilágítanak arra, hogy a művészetben is minden szubjektív. Vagyis majdnem az: mindig vannak bizonyos normák, amelyek aztán változnak. Például, 200 évvel ezelőtt Warhol simán köznevetség tárgya lett volna, ma pedig sokan unalmasnak tekintik. Egy biztos, Kant nem tévedett velős megfogalmazásával: “Szép az, ami érdek nélkül tetszik”.
