Megvan az az érzés, amikor rápillantasz egy festményre, és már tudod is, melyik stílus alkotóinak remekművét látod? Ha eddig rendre elvesztél a különféle izmusok és egyéb pemzlicifraságok szóbirodalmában, fellélegezhetsz! Legújabb cikksorozatunkban végigvesszük az összes festészeti stílust, hogy egyetlen ecsetvonásról felismerd őket!
A minimalizmus délceg méltósággal vívta ki létjogosultságát az izmusok palettáján, és minimalista függetlenségét a róla szóló cikk címében is megköveteli magának. Szerencsére, azért van benne annyi magamutogatási igény, hogy hálás legyen egy róla szóló cikknek!
A nagyravágyó minimalizmus ügyesen kompenzál
Az ember joggal várná egy ‘minimalizmus’ (vagy ‘minimal art’) névre hallgató stílusirányzattól, hogy visszafogott szolidsággal csak egy-egy területen képviselje magát. De a minimalizmus fittyet hány az elvárásokra, és több művészeti irányzatban is felbukkant, egész pontosan a zenében, az építészetben, a formatervezésben, a belsőépítészetben, a képzőművészetben és az irodalomban is.
A fentiekre egyformán jellemző, hogy az alkotók spórolnak az anyaggal, legyen az hang, betű, szín vagy építőelem. A cél a letisztultság és az egyszerűség. Aki pedig azt gondolja, hogy a minimalizmus értelmezéséhez nagy szükség van a befogadó asszociatív képességére és szárnyaló fantáziájára, téved. A minimalista alkotások ugyanis pontosan azok, aminek tűnnek. Egy komoran fekete négyzet nem más, mint egy komoran fekete négyzet, amelynek elkészítése mögött az alkotónak nem volt egyéb szándéka, mint készíteni egy komoran fekete négyzetet.
A minimalizmus szülőhazája: tessék meglepődni!
Igen, igen, Amerika. A minimalizmus – mint modern művészeti irányzat – a hatvanas, hetvenes években indult viszonylag kérészéletű hódító útjára, ugyanis a várva várt virágkor is nagyjából erre az időszakra tehető. Habár a stílusirányzat később számos területen megjelent, az első minimalista alkotóknak Carl Andre szobrászt, és Ad Reinhardt festőművészt tekintik.
Mindazonáltal nem szabad elfelejteni, hogy a minimalizmus előfutárának és múzsájának a letisztult, geometrikus formákat istenítő kubizmust tartják.
Jön, jön, jön! A fekete négyzet: avagy a minimalista festmények!
A minimalista képeket gyakran éri az a vád, hogy kábé annyira számítanak műalkotásnak, mint a Nutella diétás élelmiszernek. Habár két, fehér háttér előtt pózoló fekete négyzet lehet látszatra teljesen egyforma, ha az egyik egy hűtő falán csücsül, a másik pedig egy múzeum falát díszíti, utóbbi megkérdőjelezhetetlenül tartalmazza a művészet megmagyarázhatatlan esszenciáját.
Az egyik első minimalista művésznek Frank Stellát, a fekete festmények mesterét tartják. Jellemzően koromfeketére pingált vásznain halszálkaszerű, különféle geometriai mintában elrendezett fehér csíkok virítanak, amelyeknek az a különlegessége, hogy az alkotó puszta kézzel, mindenfajta ‘vonalvezető’ segédeszköz nélkül húzta meg őket.
A minimalizmus kapcsán Robert Reyman nevét érdemes még megjegyezni, aki kétségtelenül kihozta a maximumot a minimalista festészetből: egy látszólag üres vászonnal kápráztatta el a publikumot. A vászon persze nem volt üres….a rajta lévő fehérség maga volt a produktum.
A fentiek fényében tehát egyértelmű: minél egyszerűbb egy kép, annál nagyobb esély van rá, hogy minimalista alkotásról van szó! És bár sejtjük, hogy csábító a gondolat, hogy nekiállj minimalista képeket festeni, majd alaposan meggazdagodni általuk. Ám ha nem áll mögötted egy olyan gazdag mecénás, mint az Életrevalók tolószékes főszereplője, nem garantáljuk, hogy különösebben rentábilis erre a forgatókönyvre apellálni!
