A Sixtus-kápolna mennyezetét és az Utolsó ítéletet szinte mindenki ismeri, de kevesen tudják, mi zajlott a falak mögött, a létrák tetején és az állványokon. Michelangelo dührohamai a Sixtus-kápolnában nem legendák, hanem valós történetek: a pápa és a művész összecsapásai, technikai válságok, személyes sérelmek és egy különös bosszú, amely örökre ott maradt a falon.
1508-ban II. Gyula pápa Michelangelót bízta meg a kápolna mennyezetének kifestésével. A művész azonban szobrásznak tartotta magát, és nem akart freskóval foglalkozni. Már a kezdet is feszültséggel indult: riválisai abban bíztak, hogy elbukik, ő pedig kényszernek érezte a feladatot. A pápa korábbi síremlék-projektje körüli viták tovább fokozták az indulatait, hiszen Michelangelo sértve érezte magát, amiért elterelték a figyelmet a nagy tervéről.
Az első dühkitörés
Az első komoly dühkitörés az állványok körül robbant ki. Az eredeti elképzelés szerint a mennyezetbe fúrt lyukakból függesztették volna az építményt, amit Michelangelo azonnal elutasított. Nem akarta kilyuggatni a felületet, ezért saját állványzatot tervezett, amely végül meg is valósult. Ez jól mutatja, hogy haragja nem pusztán személyeskedés volt: szakmai elveiből nem engedett.
A munka kezdetén ráadásul újabb probléma jelentkezett: a vakolatból sókivirágzás indult, a felületek foltosodtak. Michelangelo ekkor pánikba esett, állítólag magára zárta az ajtót, és elhatározta, hogy egyedül fejezi be a munkát. A történet talán eltúlzott, de az biztos, hogy a kudarc, a düh és a makacsság keveréke majdnem az idegösszeomlás szélére sodorta.
A pápa türelme is fogytán volt. Vasari szerint egyszer odáig fajult a feszültség, hogy II. Gyula botjával rácsapott Michelangelóra, sürgetve őt a befejezéssel. Ez a kép szimbolikus: a hatalom és a művész egymásnak feszülő akaratát testesíti meg. Michelangelo indulatos természete miatt minden nyomás újabb dühkitörést szült.
A freskó főalakjait többnyire maga festette, mert a segédek munkájával nem volt elégedett. Inkább újrakezdte, semmint hogy kompromisszumot kössön. Innen ered a „magányos zseni” legendája is – és persze az a rengeteg belső feszültség, amitől a folyamat még nehezebb lett.
Michelangelo bosszúja
Amikor évtizedekkel később az oltárfalra festette az Utolsó ítéletet, újabb botrány robbant ki. A pápai ceremóniamester, Biagio da Cesena felháborodott a sok meztelenségen, mondván, „ez közfürdőkbe való, nem templomba”. Michelangelo válasza egy maró bosszú lett: Biagiót a pokol bírájaként, Minószként örökítette meg, kígyóval és szamárfüllel. A történet szerint amikor panaszt tett a pápánál, az annyit felelt: „A hatalmam a mennyben és a földön érvényes, de a pokolban nem.” Így maradt a bosszú örökre a falon.
forrás: By Michelangelo - File:Rome Sistine Chapel 01.jpg, Public Domain, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=809295
A meztelenség körüli vita azonban nem ért véget. A későbbi időkben Daniele da Volterra kapta a feladatot, hogy ruhákat fessen az alakokra, amiért ráragadt a gúnyos név: Il Braghettone, vagyis a „nadrágfestő”. Michelangelo haragja így intézményes vitává nőtt: a művészet és a vallási szigor csapott össze a kápolna falain.
A művész maga is megénekelte szenvedéseit. Egy költeményben panaszkodott a folyamatos fájdalomra, elgémberedett nyakára, a csöpögő festékre és a fáradtságra. A híres sora – „gojter nőtt a nyakamon e kín miatt” – ma is idézett, és jól mutatja, hogy a düh és a test gyötrelmei szerves részei voltak az alkotásnak.
Michelangelo dührohamai a Sixtus-kápolnában tehát nem egyszerű hisztik voltak. Ezek a kitörések valójában szakmai következetességet, perfekcionizmust és önazonosságot jeleztek. Düh nélkül talán sosem született volna meg a reneszánsz egyik legnagyobb mesterműve. A kérdés ma is ugyanaz: mit kezdünk a saját haragunkkal? Michelangelo válasza az volt, hogy művészetté formálta. És ettől lett örök.
