A Balaton, illetve ahogy emlegetni szokás, “a magyar tenger" Közép-Európa legnagyobb tava. Hosszát tekintve 77 km, szélessége Tihanynál a legkisebb (1,5 km), míg Balatonvilágos és Balatonalmádi között a legnagyobb, szám szerint 12,7 km. Felülete hozzávetőlegesen 600 km2, míg a legmélyebb pontja 11 méteren fekszik. Egyfelől tökéletes fürdésre és vízi sportokra, és nem utolsó sorban környékén borvidékek és termálforrások is találhatóak.

A Balaton és környéke jelentős mértékben csak a XX. században indult fejlődésnek - ekkor épültek meg az első part menti villák és nyaralók, ez a mozzanat volt az, amely aztán a fürdőéletet is beindította. Bár már az 1920-as években is sokan jártak a Balatonra, az igazi fordulópontot az 1960-as évek jelentette. A part menti településeken hozzávetőlegesen 15.000 üdülő, szálló, vagy nyaraló épült, és ezzel párhuzamosan a vendéglátás is fejlődésnek indult. 

A 60-as években a különböző vállalatok saját üdülőkre tettek szert, azonban ezekre a helyekre szinte csak és kizárólag beutalóval lehetett nyaralni menni - értsd: egy vállalati üdülőbe csak úgy volt lehetőség bejutni, hogy a munkáltató “beutalta” a munkavállalóját nyaralni. Persze olyan is akadt, aki nem kapott beutalót, és aki így járt, annak magának kellett megszervezni a nyaralását, ráadásul többe is került.

Egy-egy beutaló jellemzően egy vagy két hétre szólt, és a legnépszerűbb desztinációnak már akkor is a Balaton számított. A vállalati nyaraltatás zökkenőmentes lebonyolításának a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) volt a felelőse. 

Elméletileg háromévente, de a valóságban minden évben hozzá lehetett jutni a SZOT-beutalóhoz, sőt, a gyerekes családoknak maguk a vállalatok ajánlották fel a kedvezményes nyaralás lehetőségét, kérni sem kellett. 

Az árakat úgy kell elképzelni, hogy a 70-es években egy-egy SZOT üdülőben 15-20 forintba került egy éjszaka egy fő részére, teljes ellátással, napi háromszori étkezéssel. Mint korábban is említettük, beutaló nélkül teljesen más árakkal kellett számolni, ekkor ugyanis akár 70 forintot is elkértek egy-egy éjszakáért, és ez az ár nem tartalmazta még az étkezéseket sem. A balatoni vendéglátás már ezekben az időkben sem volt szívbajos, már ami az árképzést illeti, első osztályú helyeken akár 10-12 forintot is elkértek egy pohár narancsléért. Persze már akkoriban is voltak olcsóbb lehetőségek is, egy-egy vasútállomás büféjében például már akár 4 forintért is lehetett narancslevet inni - de ehhez azért azt is figyelembe kell vennünk, hogy az átlagos fizetések 2000 forint körül mozogtak.

Aztán jöttek a 80-as évek, és vele együtt a német turisták, valamint a nyomokban még ma is látható “Zimmer Frei” típusú szállások, ahol magánnyaralókban a külföldiek számára olcsón lehetett szobát bérelni.

Maga a balatoni utazás is teljesen más volt akkoriban - csak be kellett pakolni egy nagyon divatos műanyag táskába, aztán vagy vonattal, vagy a kor gépjármű csodáinak egyikével  célba venni a magyar tengert. Wartburgok, Trabantok, később Skodák - ameddig a szem ellát, és mindezt természetesen a 7-es úton, mert az M7-es akkor még nem volt kész. Ellenben aki akart, nyugodtan stoppolhatott - nem csak olcsónak, de nagyszerű mulatságnak is számított, ráadásul teljesen biztonságos volt.

A strandokon mindenki - aki megengedhette magának - lángost evett és Bambit ivott, naptejet senki sem használt, vagy ha igen, akkor az is Fabulon márkájú volt. UV-A és UV-B akkoriban még nem létezett, vagy csak senki sem tudott róla, mindenesetre a legerősebb naptej 5 faktoros volt, és akkor sem lett senkinek semmi baja, ha azt sem használta. 

Volt Balatoni Világos Sör, rántott húsos szendvics, Balaton szelet, Pilóta keksz, klasszikus Sport szelet, Szerencsi Boci csoki, Africana névre keresztelt földimogyorós nugátszerű termék. Francia drazsé helyett kapható volt annak magyar megfelelője, a Duna Kavics, ami nem kevés embernek okozott maradandó károsodásokat, köszönhetően annak, hogy ez a gyerekeknek szánt édesség annyira kemény volt, hogy háromból egy gyereknek biztos, hogy kitört tőle a foga.

Aztán lehetett még kapni Zizit, meg egész évben Téli fagyit, és a semmihez sem hasonlítható “Limo” névre keresztelt italport, amiből senki sem készített üdítőt, ellenben minden gyerek önmagában por formájában fogyasztotta mindazok dacára is, hogy mindenkinek szétmarta a nyelvét.

Volt golyórágó, aminek konkrétan 15 másodpercig volt csak íze, Frutti Karamella, aminek a belső csomagolását a legtöbb gyerek megette, Olympos márkájú narancslé, amit mindenki imádott, de lehett még kapni Meggy Márkát és Szobi szörpöt is.

Nem volt még okostelefon, sőt, sokaknak még vonalas sem, ellenben volt rengeteg társasjáték, kártyázás, szabadtéri játékok, és titokban éjszakai fürdőzés a Balatonban. Az emberek balatoni naplementés képeslapokat vásároltak a nyaralás elején, majd gyorsan postára is adták, hogy lehetőség szerint hamarabb érkezzen meg haza az üdvözlőlap, mint az, aki feladta. Az éttermekben a külföldieknek drágább árak voltak megjelölve az étlapon, mint a magyaroknak, és akkoriban még ez is természetes volt. 

Ami a szórakoztató elektronikát illeti, volt Szokol rádió vagy MK-27-es kazettás magnó, már annak, aki megengedhette magának. Szerencsére nem kellett mindenkinek megengedni, mert akinek volt, az direkt üvöltette, hogy mindenki hallja, hogy neki bizony telik rá. 

Ha valaki komolyabb kedvet kapott az időutazáshoz, annak ajánljuk figyelmébe ezt a pompás videót az 1986-os Fonyódi nyárról, illetve a Bujtor István készített Ötvös Csöpi filmeket, például a Pogány Madonnát, amely rendkívül korhűen mutatja be Balatonfüredet a nyolcvanas években.

Aki pedig nem csak "időutazó" videók után vágyódik, hanem akár szívesen ecsetet is ragadna, annak itt a kiváló alkalom, hogy az Alkotásutcában elkészíthesse a saját balatoni nyarát!

További szép nyarat kívánunk!