Megvan az az érzés, amikor rápillantasz egy festményre, és már tudod is, melyik stílus alkotóinak remekművét látod? Ha eddig rendre elvesztél a különféle izmusok és egyéb pemzlicifraságok szóbirodalmában, fellélegezhetsz! Legújabb cikksorozatunkban végigvesszük az összes festészeti stílust, hogy egyetlen ecsetvonásról felismerd őket!
Ezúttal a szecesszió aktáját nyitjuk meg.
A szecesszió rejtélyes furfangossággal próbált utat törni magának az építészet, az irodalom, valamint a képző- és iparművészet világában. Csak a beavatottak tudják, hogy a kifejezés gyökere nem az ecsetek univerzumában, hanem az amerikai történelemben keresendő. A 19. században ugyanis az Amerikai Konföderációs Államok kiválását nevezték szecessziónak. Nemes egyszerűséggel azért, mert a szecesszió szó kiválást, kivonulást, elkülönülést jelent.
A rabszolgatartó déli államok szövetsége azonban olyan távol áll a piktor-parádézástól, mint Van Gogh Napraforgói Vénusz születésétől. A stílusirányzatként ismert szecesszió a 19. századi Bécsben látta meg a napvilágot, amikor 49 művész fogta magát, és akárcsak bő 100 évvel korábban Rousseau, búcsút intett a városi életnek.
Miért buli, ha egy társaságban szóba kerül a szecesszió?
Azért, mert egy nehezen értelmezhető stílusról van szó, vagyis hosszan lehet róla könnyed eszmecserét folytatni. A szecesszió ráadásul valóságos FBI ügynök: profin rejtőzködik. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a különféle országokban más-más (ál)néven bukkant fel. Franciaországban Art Nouveau-ként sompolygott a köztudatba, Angliában többnyire Modern style-ként emlegetik, Spanyolországban Modernismo-ként mutatkozott be, az olaszoknál a szépen csengő Stile florale néven utalnak rá, míg az Egyesült Államokban Tiffany style a fedőneve.
És ha valaminek ennyi neve van, akkor az azt jelenti, hogy mindenhol máshogy értelmezik egy kicsit. És bár a különbözőségek voltaképp még sokszínűbbé teszik, szecesszió fronton mindenütt közös pont a historizmus- és az etika ellenesség. Lefordítva: a szecesszió hívei nem csípték a neoreneszánsz, a neobarokk és a neogótikus stílusok manírjait.
Titkok a szecesszió aktáiból
A szecesszió egyik legfőbb jellemzője, hogy az 1970-es évekig nem volt túl magas a népszerűségi indexe, ám később egyre többen megkedvelték. A 20. századtól napjainkig szecesszió fronton kicsit átestünk a paci túloldalára: ma már nem annyira művészetként emlegetik, sokkal inkább afféle giccses kereskedelmi képzőművészetként tekintenek rá.
A szecessziós alkotók rajongtak a növényi- és geometrikus mintákra épülő díszítésekért. A hangsúlyos, élénk színekre már-már istenként tekintettek, és ha stilizálásról volt szó, nem fogták vissza magukat.
A festészetben nemzetközi viszonylatban Alfons Mucha, a bögréket (is) meghódító Gustav Klimt, valamint a “Chat noir”-os Toulouse Lautrec nevét érdemes megjegyezni.
Hazai terepen Rippl-Rónai József, a posztimpresszionizmussal parolázó Vaszari János és Róth Miksa trióját vésd az eszedbe. Jóllehet egyikük sem tisztán szecessziós alkotó volt, mindannyiuk művészetére hatással volt a stílus.
Szóval, ha cirkalmas vonalak, élénk színe és cikornyás díszítések pislognak re egy vászonról, akkor sanszosan egy szecessziós festménnyel futottál össze!
