A művészetterápia egy olyan gyógyító eljárás, amelynek segítségével a tudatalattink mélyén szunnyadó dolgokat képesek vagyunk felszínre hozni, újra átélni, majd feldolgozni, és az ebből fakadó tapasztalatokat a mindennapjaink részévé tenni.

A művészetterápiának hagyományosan négy fajtáját különböztetjük meg, úgy mint zeneterápia, tánc- és mozgásterápia, (képző)művészeti terápia, valamint drámaterápia.

Egy másik csoportosítási módszer szerint, ha az alkalmazásukat vesszük alapul, akkor aktív és passzív művészetterápiás módszereket különböztethetünk meg egymástól. Azt minősítjük aktívnak, amely során maga a páciens is részt vesz a folyamatban, illetve művészeti tevékenységben, értsd: fest, rajzol, zenél, táncol.

A passzív módszerek közé azokat soroljuk, amely során az adott személy nem hoz létre semmiféle produktumot, csak befogadja azt, például meghallgat egy dalt, megnéz egy műalkotást, vagy akár egy tánc darabot. Természetesen önmagában az nem elegendő, hogy otthon meghallgatunk egy musicalt, minden esetben ugyanis terapeuta segítségével dolgozható fel az adott mű által keltett asszociáció vagy érzelem.

Akár aktív, akár passzív művészetterápiáról beszélünk, a lényeg mindkét esetben ugyanaz:

a konkrét művészeti tevékenység asszociációk útján olyan érzelmi folyamatokat indít be, amellyel a páciens különben nem is találkozhatna. A gyógyítási folyamat során mind a testtel, mind a lélekkel külön kell foglalkozni - az emberi lélekhez pedig a legegyszerűbb a művészet által eljutni.
 

Zeneterápia

Az emberiség történetében az egyik legősibb dolog a zene és a tánc, nem mellesleg a kezdetektől fogva a tudatmódosítás egyik legnépszerűbb változata, és mint olyan, gyógyító hatással is bír.

A zene a vegetatív idegrendszerünkre hat, több vizsgálat is született már, amely bebizonyította, hogy egymástól eltérő típusú zenéket hallgatva mind a pulzusunk, mind a vérnyomásunk változik. Értelemszerűen van olyan, amitől “‘felmegy bennünk a pumpa”, de olyan is, amely nyugtatólag hat - az orvoslásban nyilván az utóbbit használják leginkább.

A zeneterápia során egy előre gondosan megtervezett folyamatot kell elképzelnünk, ahol a terapeuta úgy használja a zenét, vagy annak különböző alkotóelemeit, hogy ezáltal a pácienssel kommunikációt indukáljon. Az így létrejövő kommunikáció célja a páciens életminőségének javítása. A zeneterápia lehet egyéni vagy csoportos, annak függvényében, hogy az adott személy számára mi a legelőnyösebb - ennek feltérképezéséhez a terápiát megelőzően interjúk segítségével jutnak el a szakértők.

A zeneterápián belül három különböző alkalmazási lehetőséget különböztetünk meg egymástól. A receptív zeneterápia során az együtt meghallgatott zene, és a zene által előidézett gondolatok megbeszélése segít a páciensnek.

Aktív zeneterápia esetén a páciensek hangszerek segítségével együtt vagy külön-külön improvizálva zenélnek - fontos megjegyezni, hogy ehhez természetesen semmiféle hangszeres tudásra nincsen szükség, ugyanis nem egy zenemű létrehozása, hanem a dallamok, hangok, zajok, és az ezáltal szerzett tapasztalatok megvitatása a gyógyító folyamat.

A harmadik csoport a komplex zeneterápia, ekkor a zene által inspirált élményeket valamiféle képzőművészeti tevékenység által osztják meg egymással a páciensek.

A legtöbb esetben a zeneterápiát olyan betegek esetén szokták használni, akiknél szinte csak és kizárólag erre korlátozódik a kommunikációs készség, például ha valakinek sérült a beszédközpontja. Ez a módszer képes lehet egy ilyen traumát feloldani, segít feldolgozni a cselekvőképtelenséget, valamint a másokra utaltság állapotát.
 

Tánc- és mozgásterápia

A táncművészek ugyan gyakran kétségbe vonják, de ettől függetlenül a mozgás szorosan összekapcsolódik a zenével. Az emberiség az idők kezdete óta mozog a zenére, a két dolog egymást erősítve fejlődik mind a mai napig - a zene segítségével képesek vagyunk mozdulatainkat felszabadultabban gyakorolni, mint zene nélkül.

A tánc- és mozgásterápia sok dologban segítséget nyújthat: memóriát, ritmusérzéket, testismeretet fejleszt, hogy csak pár dolgot emeljünk ki. Magát a módszert egy genfi zenetanár, egy bizonyos Emil Jacques-Dalcroze fedezte fel az 1940-es években. Mind az ütemeket, mind a ritmust kiosztotta a különböző végtagokra, és azok mozgatására. Az eredeti tervek szerint a módszert nem terápiás céllal, hanem zenészek oktatásához fejlesztette ki, de az élet végül ezt máshogy hozta, ugyanis rendkívül jól lehetett használni mozgásszervi megbetegedések kezelésére. A tánc- és mozgásterápia alaptézise, hogy a betegség nem más, mint egy, a testben kialakuló ritmuszavar, ami a módszer segítségével helyreállítja az emberi szervezetet. A szakirodalom a táncterápiára sokszor mint mozgásos pszichoterápiára hivatkozik. A mozgás nyújtotta improvizáció a betegek számára egy teljesen új világ kapuit nyitja ki, és annak köszönhetően, hogy a test és a lélek harmóniáját idézi elő, teljesnek érezhetjük magunkat általa.
 

Képzőművészet-terápia

Minden ember által létrehozott alkotás a bennünk található világ kifejezése. Gyerekkorunktól kezdve festünk és rajzolunk, és a művek igencsak sok dolgot elárulnak rólunk, illetve a bennünk lejátszódó folyamatokról. Rendkívül fontos szerepe van a személyiségünk kialakulásában annak, hogy mit és hogyan alkotunk. Nem ritka, hogy gyerekkori traumák, rémálmok, félelmek a felnőtt életünk során csak képi formában kerülnek felszínre.

Rengeteg dologra rájöhetünk festés és rajzolás közben, és ezek a felismerések segíthetnek megérteni az élet dolgait.

A képzőművészeti terápia tökéletes kiegészítője a pszichoterápiának, de fontos leszögezni, hogy önmagában a művészeti tevékenység, amennyiben nem párosul szakszerű értelmezéssel, kevésbé hatásos, mint irányított formában. Egy-egy képzőművészeti terápia lehetőséget ad arra, hogy az ember kiadja magából az érzéseit, vagy akár újraélheti korábbi sérelmeit. Akárcsak a zene és a táncterápia, ez a műfaj is az egyensúly megteremtésére törekszik. A spontán, kötöttségek nélküli csoportos, vagy akár egyéni művészeti foglalkozások lehetőséget biztosítanak az önkifejezésnek, illetve önmagunk megismerésének.

A terápia során létrehozott műalkotás nem mellesleg általában hatalmas örömöt okoz az alkotó számára, és ezáltal inspirálja is az embert, hogy rendszeresen fessen vagy rajzoljon.
 

Drámaterápia

A drámaterápia esetén megkülönböztetünk egymástól aktív és passzív terápiát. Az aktív terápia esetén egy közösen kiválasztott és megtanult színdarab előadása az a forma, amin keresztül a “színészek” megismerhetnek, közösen átgondolhatnak és értelmezhetnek egy adott témakört, vagy problémát. Fontos ebben az esetben a darabválasztás, hiszen ez határozza meg, hogy milyen kérdések kerülnek kivesézésre a tanulási folyamat során. A darab szereplőivel való azonosulás, egyéni motivációinak értelmezése és átélése fontos tapasztalatokkal gazdagíthatja a darab résztvevőit. Néhány esetben arra is van példa, hogy egy adott drámaterápiás csoport nem is egy már megírt darabot választ, hanem saját személyes tapasztalataik alapján közösen hoznak létre egy új színdarabot. Ebben az esetben nagyon fontos a résztvevők improvizatív készsége, mert az az egész mozgatórugója.

A drámaterápia jelentős segítséget nyújthat az emberek szocializációjában is, hiszen a résztvevők a darabokat nézők előtt adják elő, amely szintén sok tapasztalattal jár. A színház nyújtotta élmény beépülhet a mindennapok tapasztalatai közé, segít, hogy bátrabban megnyíljunk más emberek előtt.

A passzív terápia esetén maga a színjátszás elmarad ugyan, de a színdarabok és a  táncdarabok közös megtekintése, valamint azok feldolgozása és értelmezése ugyanúgy gyógyító folyamatot eredményeznek.