A festészet történetében számos olyan alapanyag volt, amelynek eredete és használata meglepő vagy akár megdöbbentő. A lapis lazuli, a múmia barna, és az indigó csak néhány példa arra, hogyan alakították a művészek műveiket ezekkel az exkluzív, méregdrága és sokszor mérgező anyagokkal. Ezek az anyagok nem csupán színeikkel, hanem történetükkel is lenyűgözik az embert.

Lapis lazuli - drágább volt mint az arany

Az ultramarin néven ismert mélykék festéket a lapis lazuli féldrágakőből nyerték. Már az ókori egyiptomiak és a reneszánsz művészek is nagyra értékelték ezt a főként  Afganisztánból, a Badakhshan régióban található bányákból származó alapanyagot. Az ultramarin kék nagyon drága volt, gyakran drágább, mint az arany, ezért gyakran használták kiemelt jelentőségű festményeknél, például Mária köpenyén a reneszánsz festészetben. Az Utolsó vacsora című képén így tett Leonardo da Vinci is, amikor Mária alakjának ruháján ultramarint használt, hogy kifejezze a kék mélységét és gazdagságát.

Múmia barna - embertelen festék emberből

Egészen hátborzongató ennek az alapanyagnak a története A múmia barna 16. és 17. században népszerű festék volt, amelyet múmiák őrölt testéből készítettek. Bár a festék szép barna árnyalatot adott, a forrásanyag miatt használata morálisan erősen vitatható volt, ennek ellenére csak a 19. századra ment ki a divatból. Delacroix számos barna árnyalatot használt, köztük múmia barnát is, hogy drámai hatást érjen el a például az A szabadság vezeti a népet festményen.

Indigó - amibe legalább nem, halt bele senki

A mélykék színű indigót már az ókori Egyiptomban is használták textíliák és festmények színezésére. A festék előállítása munkaigényes folyamat volt, amely során az india indigó cserje növény leveleit terjesztették, majd oxidálták, hogy megkapják a kék festéket. Az indigó nagy jelentőséggel bírt a kereskedelemben, különösen a 17-18. században. A 19. század végén aztán felfedezték a szintetikus indigót, amely olcsóbbá és könnyebben elérhetővé tette ezt a kék színt. A szintetikus indigó vegyileg azonos a természetes indigóval, de a gyártási folyamat ipari méretekben történik, növények felhasználása nélkül. A Csillagos éj festményen Van Gogh az indigót használta a mély kék ég megfestéséhez, ami a festmény egyik meghatározó színe.

Cinóber (higanyszulfid) - halálos piros

A cinóber vörös festéket már az ókori kínaiak is használták. Európában is népszerű volt, különösen a reneszánsz és barokk festészetben. Mivel mérgező volt (higanyt tartalmazott), a festőknek óvatosan kellett bánniuk vele. Tiziano a cinóbervöröst használta Bacchus és Ariadné festményén, különösen Bacchus köpenyének és más piros ruhadarabok megfestéséhez. A cinóber vörös élénk és tartós színt biztosított, amely tökéletesen alkalmas volt a jelenet drámaiságának és intenzitásának kihangsúlyozására. Tiziano híres volt gazdag és vibráló színhasználatáról, és a cinóbervörös gyakori választása volt, hogy kiemelje a festményei figuráinak és kompozícióinak dinamizmusát.

Sárgászöld (Orpiment) - a lassú halál

Az arzén-szulfidból készülő orpiment rendkívül mérgező volt, de élénk színe miatt a középkori festészetben és miniatúrákban gyakran használták. Mivel arzént tartalmazott, a festők egészségére komoly veszélyt jelentett, és lassú mérgezéshez vezetett nagyon sok esetben. Ennek ellenére még a 15. században is használta Jan van Eyck például az Arnolfini házaspár című képén a festmény sárga árnyalatainak megalkotásához, különösen az arany részletekhez.

Oxidált réz (Verdigris) - illékony zöld

A verdigris népszerű zöld festék volt a középkorban és a reneszánsz idején. Az előállítása során rézlemezeket ecetbe áztattak, majd az oxidáció során keletkezett zöld réteg lekaparták és festékké alakították. Idővel azonban a színe sötétedhetett és romlott, ami miatt hosszú távon instabilnak bizonyult. Botticelli verdigris-t használt a Tavasz című festmény zöld növényzetének és ruháinak megfestéséhez, hogy élénk és természetes árnyalatokat érjen el.

Kármin - bíborbanszületett tetű

A kármint a cochineal rovarokból (ismertebb nevükön: bíbortetű)  nyerték, főleg Közép- és Dél-Amerikában. Az aztékok és a maják is használták, majd a spanyol hódítók révén eljutott Európába. A festéket úgy készítették, hogy a cochineal rovarok szárított testéből kivonták a karminsavat, amelyből élénk piros festéket készítettek. A kármin festék különösen népszerű volt a textíliák színezésében, de festményekben is alkalmazták. Például Francisco de Goya a kármint használta a Madrid védőinek kivégzése című festményén a vér és a piros ruhadarabok megjelenítésére, hogy fokozza a drámai hatást.

De El_Tres_de_Mayo,_by_Francisco_de_Goya,_from_Prado_in_Google_Earth.jpg: Francisco de Goyaderivative work: Papa Lima Whiskey 2 - Este archivo deriva de: El Tres de Mayo, by Francisco de Goya, from Prado in Google Earth.jpg: , Dominio público, Enlace

Ólomfehér - mérgező tisztaság

Az ólom-oxidokból készült fehér festék rendkívül népszerű volt a festészetben, bár mérgező hatása miatt később kevésbé használták. Már az ókori görögök és rómaiak is ismerték, és a reneszánsz idején is széles körben alkalmazták. A festék rendkívül népszerű volt, mert sűrű és jól fedett, emellett jól keveredett más színekkel.

Készítette: Jan Vermeer van Delft - Ismeretlen, Közkincs, Hivatkozás

Johannes Vermeer az ólom-fehéret használta a Leány gyöngy fülbevalóval című festményen a fény és árnyék megjelenítésére, különösen a leány arcán és gyöngy fülbevalóján, hogy a festmény élettel telivé és ragyogóvá váljon.